Ezt tavaly télen írtam. Most valahogy előkerült.

Az angyalok köztünk járnak

Szemerkélő eső kopog fekete kabátján. Sálát nyaka körül szorosabbra vonja, hideg a közelgő éjszaka. Vállát a megkopott táska húzza, benne piszkos munkásruha. Monoton lépteinek hangját a házak folyosója veri vissza. Egyhangú, szürke nap áll mögötte és még nincs vége: ha haza ért folytatja.
Gondolatai is csak e körül forognak: ˝megetetni az állatokat, megjavítani azt a kurva tartályt, a szomszédnak segíteni fát hordani…˝ és a holnapi teendők: ˝el ne felejtsem kivinni a kukát reggel, 5 mm-rel beljebb kell fúrni a lyukat…, megmondtam a Ferinek, hogy csak 2-es profilt használjon, de ő neeem… most kezdhetem előröl az egészet…, Miért mindig Én szívom meg?!˝
Morgolódva csoszog az otthon felé, amikor felfigyel az előtte haladó nőre.
Mogorva gondjait a nő mozgása űzi el: Lágyan lépdel, szinte siklik az aszfalt felett. Kapucni takarja az arcát, kabátja a bokája körül ring, mint egy karácsonyi csengettyű. Az esőcseppek ezüst kerettel szegélyezik alakját. Lábnyomán szikrázik a korai éjszaka. Kezeit nem rakja zsebre…
Valahányszor elhalad egy ház mellett, alig láthatóan int egyet, felemeli a tenyerét, majd mintha elkapna valamit, becsukja és a következő tócsa felett kinyíló ujjai közt selyem port szór bele. Az elterülő víz meg sem rezzenik, csak elnyeli a furcsa anyagot.

Veszekedő pár kiabálása erősödik, ahogy közelednek feléjük.
- Elegem van belőled!
- Én is unom már a pofádat! Tűnjél haza anyádhoz…
A nő ismét kecses mozdulatra emeli csuklóját. A hangok megnyugszanak.
- Jesszus! Ne haragudj, Kicsim!
- Te se! Úgy sajnálom…
Szürkés derengés mutatja a düh útját, ahogy a pocsolyába ereszti.

Néhány lépés után szipogásra lesznek figyelmesek. Két férfi áll a kapualjban. Némán veregetik egymás vállát és halkan suttogva vigasztalják a másikat:
- Jajj papa, ne sírj!
- De úgy hiányzik! – szipogja – Nem tudom elhinni, hogy itt hagyott minket…
A nő megáll, félrehajtott fejjel figyeli a jelenetet, majd belemarkol a levegőbe és tovább ballag.
- Igazad van fiam. Ő már jó helyen van.
- Igen papa. Már nincsenek fájdalmai.
A selyem gyász lágyan esik le, a víz elnyeli.

Emberünk odaballag minden tócsához, amibe a nő a titokzatos anyagot csorgatta. Egyenként föléjük hajol, és bár látni nem lát semmit, az érzései annál inkább életre kelnek. Gyűlölet fut végig gerincén, majd gyász emészti a lelkét és végül a féltékenység fojtogatja.
- Hogy teheted? – kérdezi a nőt, aki erre visszafordul felé.
- Mit?
- Miért veszed el az ő gondjaikat és az enyémet miért nem?
- A tiédet is elvettem már. Sokszor! Ma is! Amikor megláttál.
- Ha így van, miért érzem úgy, hogy a fájdalom felemészt?
- Én enyhítek a fájdalmon, de nem tartom meg magamnak. Ledobom, azt akarom, hogy a szél felszárítsa őket a pocsolyákkal együtt. De Te, kíváncsi vagy és felszedted mindet! Mind ezt teszitek!

Szomorúan hátat fordít és mintha sosem lett volna, nyomtalanul eltűnik az eső függönye mögött.