2009. július 29., szerda

Ezt tavaly télen írtam. Most valahogy előkerült.

Az angyalok köztünk járnak

Szemerkélő eső kopog fekete kabátján. Sálát nyaka körül szorosabbra vonja, hideg a közelgő éjszaka. Vállát a megkopott táska húzza, benne piszkos munkásruha. Monoton lépteinek hangját a házak folyosója veri vissza. Egyhangú, szürke nap áll mögötte és még nincs vége: ha haza ért folytatja.
Gondolatai is csak e körül forognak: ˝megetetni az állatokat, megjavítani azt a kurva tartályt, a szomszédnak segíteni fát hordani…˝ és a holnapi teendők: ˝el ne felejtsem kivinni a kukát reggel, 5 mm-rel beljebb kell fúrni a lyukat…, megmondtam a Ferinek, hogy csak 2-es profilt használjon, de ő neeem… most kezdhetem előröl az egészet…, Miért mindig Én szívom meg?!˝
Morgolódva csoszog az otthon felé, amikor felfigyel az előtte haladó nőre.
Mogorva gondjait a nő mozgása űzi el: Lágyan lépdel, szinte siklik az aszfalt felett. Kapucni takarja az arcát, kabátja a bokája körül ring, mint egy karácsonyi csengettyű. Az esőcseppek ezüst kerettel szegélyezik alakját. Lábnyomán szikrázik a korai éjszaka. Kezeit nem rakja zsebre…
Valahányszor elhalad egy ház mellett, alig láthatóan int egyet, felemeli a tenyerét, majd mintha elkapna valamit, becsukja és a következő tócsa felett kinyíló ujjai közt selyem port szór bele. Az elterülő víz meg sem rezzenik, csak elnyeli a furcsa anyagot.

Veszekedő pár kiabálása erősödik, ahogy közelednek feléjük.
- Elegem van belőled!
- Én is unom már a pofádat! Tűnjél haza anyádhoz…
A nő ismét kecses mozdulatra emeli csuklóját. A hangok megnyugszanak.
- Jesszus! Ne haragudj, Kicsim!
- Te se! Úgy sajnálom…
Szürkés derengés mutatja a düh útját, ahogy a pocsolyába ereszti.

Néhány lépés után szipogásra lesznek figyelmesek. Két férfi áll a kapualjban. Némán veregetik egymás vállát és halkan suttogva vigasztalják a másikat:
- Jajj papa, ne sírj!
- De úgy hiányzik! – szipogja – Nem tudom elhinni, hogy itt hagyott minket…
A nő megáll, félrehajtott fejjel figyeli a jelenetet, majd belemarkol a levegőbe és tovább ballag.
- Igazad van fiam. Ő már jó helyen van.
- Igen papa. Már nincsenek fájdalmai.
A selyem gyász lágyan esik le, a víz elnyeli.

Emberünk odaballag minden tócsához, amibe a nő a titokzatos anyagot csorgatta. Egyenként föléjük hajol, és bár látni nem lát semmit, az érzései annál inkább életre kelnek. Gyűlölet fut végig gerincén, majd gyász emészti a lelkét és végül a féltékenység fojtogatja.
- Hogy teheted? – kérdezi a nőt, aki erre visszafordul felé.
- Mit?
- Miért veszed el az ő gondjaikat és az enyémet miért nem?
- A tiédet is elvettem már. Sokszor! Ma is! Amikor megláttál.
- Ha így van, miért érzem úgy, hogy a fájdalom felemészt?
- Én enyhítek a fájdalmon, de nem tartom meg magamnak. Ledobom, azt akarom, hogy a szél felszárítsa őket a pocsolyákkal együtt. De Te, kíváncsi vagy és felszedted mindet! Mind ezt teszitek!

Szomorúan hátat fordít és mintha sosem lett volna, nyomtalanul eltűnik az eső függönye mögött.


2009. július 21., kedd

Mutogatós

Delfikének megígértem, hogy lefotózom a HEAD-emet, hogy milyen állapotban raktam félre, íme (majdnem semmi haladás):


És ugye ami miatt nem haladok a HEAD-emmel (de most már ezzel sem):



Viszont kezd visszatérni a hímzőkedvem, ami valamikor a nyaralás alatt veszett el :D

Jah! A gyűrűpárnáról meg elfelejtettem írni, csak a címkékhez raktam oda :D
Szóval, hétfőn (20-án) elvittem varrónőhöz, kedden megvettem hozzá az anyagokat: fehér szatén, egy halvány lila szalag (annyira halvány, hogy fehér) és egy szép kis szívecskés csipke. Most vittem el neki. 
Jövő hét pénteken, 31-én megyek érte. Kíváncsi vagyok milyen lesz összevarrva.
Úgy csináltatom meg, hogy később díszpárnának is jó lesz és akkor nem kell vitrinben tartani.

Utoljára hagytam a legjobbat:

Megkaptam a teás ajándékomat Raintől!
Köszönöm!

Nagyon tetszik a kis filtertartó. Azon agyalok, hogy hová tegyem ki? Lehet, hogy a munkahelyemre fogom, mert ott nagyobb biztonságban van, mint nálunk a konyhában :D
Volt még a csomagban sok-sok fincsi tea és egy egész zacsi gyümi tea, aminek isteni az illata! Kár, hogy Ti ezt nem érzitek :)


2009. július 19., vasárnap

Ceglédbercel - 2009

Tegnap első alkalommal voltam Bogyimamiéknál Ceglédbercelen, de remélem, nem utoljára! :D

Nagyon jól éreztem magamat. Láttam sok szép művet, megismertem néhány új embert, a terülj-terülj asztalkámról már nem is beszélve :D

Csináltam pár képet, a teljesség igénye nélkül meg egyébként igény nélkül, mert csak telefonnal tudok fotózni :(

Heni viszont jó képeket csinált ;)












2009. július 17., péntek

Ceglédbercel

Már alig várom a holnapot, mert megyünk néhány Fejér megyei hímzőtársammal együtt Ceglédbercelre Bogyimamiékhoz :D
Agyaltam rajta, hogy vajh milyen sütit vigyek.
Először nem is akartam sütni, de aztán mégis rászánom magam, délután összedobok egy karamellás krémest. Remélem, jól fog sikerülni...

Igyekszem két álmélkodás között készíteni néhány fotót is és majd mutogatom, ha visszajöttem :D

Szorítsatok, hogy most az egyszer ne legyen igazuk a meteorológusoknak! Holnapra vihart mondanak :(

2009. július 13., hétfő

Díj :)

Kaptam még egy díjat, amit Lilangnak köszönök!

A szabályok:
Tedd ki a díjat a blogodra!
Linkeld ki azt, akitől kaptad!
Nevezz meg legalább 3 blogot!
Hagyj üzenetet a díjazottaknak a díjukról!

Akiknek tovább küldöm:

2009. július 9., csütörtök

Díj

Ircsitől és @ndre@-tól kaptam ezt a díjat. 
Köszönöm Lányok!

Az én jelölteim pedig:
- Fly

Szabályok:
  • Tedd ki a díjat a blogodba!
  • Linkeld be azt, akitől kaptad a díjat!
  • Jelölj legalább 7 blogot!
  • Hagyj üzenetet a díjazottjaidnál!
  • 2009. július 6., hétfő

    HARC találkozó - Bagolyirtás - 2009

    2009. július 3-tól második alkalommal rendezték meg Bagolyirtáson a Hotel Alfa Rádiós Club találkozóját.

    Tavaly nem sikerült eljutnom, csak a párom, Gábor ment és jó barátunk Balázs. Gábornak annyira tetszett a hely, hogy 2008. szeptemberében elvitt végül engem is.

    A főhadiszállást ezúttal is a 4 Évszak Vendégházban rendeztük be.

    A helynek van egyfajta varázsa, hangulata. Ránézésre egy régi faház (tényleg az), némileg leamortizált fürdővel, minimális igényeket kielégítő 4 személyes szobákkal, kopott bútorokkal, fantasztikus kilátással Gyöngyösre és egy nagyon kedves házigazdával. A szállás olcsó, és mivel egész nap mindenki vagy a teraszon tevékenykedett, vagy egyéb elfoglaltságokat keresett a Mátra adta lehetőségek között, a negatívumokat senki sem bánta, hisz nem azért mentünk, hogy egész nap a szobában bámuljuk a plafont.

    Éppen ezért, mi július 1-jén, szerdán már elindultunk a helyszínre. Kis csapatunk: Gábor, Balázs, barátnőm, Edit és én reggel 8 körül startoltunk Dunaújvárosból.

    A három órás út során, meglepő módon nem volt semmi gikszer, egészen a cél előtti 10. km-ig. Edittel éppen megállapítottuk, hogy mennyire tetszik nekünk a sűrű, hűvös erdős hegyvidék, amikor Gábor az egyik kanyarban egyszer csak azt mondja „Nincs gáz. Beesett a gázpedál.”

    Pontosan a hajtű kanyar csúcsában sikerült lendületből félreállni, majd miután világossá vált, hogy segítség nélkül innen tovább egy tapodtat sem mozdulhatunk, a kb. 5 méterrel odébb kezdődő erdei útra toltuk a járműt. Gáborom szokásához híven azonnal ideges lett. Edittel nem voltunk szívbajosak, leültünk a mellettünk csordogáló patak mentén és Balázzsal egyetemben kártyázni kezdtünk. Addigra már persze útban volt a segítség, néhány Hotel Alfás már fent volt a szálláson, így kb. fél órán belül megérkezett Orbi Gabi, a házigazda, Fityek és barátnője. Örök hála Nekik, nélkülük nem sikerült volna kijavítani a hibát, még ha csak ideiglenesen is.

    Nocsak, milyen kalandosan indul a nyaralás: gáz bowden szakadás a cél előtt. Úgy másfél órát vesztegettünk így el.

    Na jó, megérkeztünk végre, volt szobánk, hát pakoljunk ki, aztán együnk valamit és tárgyaljuk meg, hogy hogyan tovább. Eredeti célunk az volt Edittel, hogy amíg a fiúk elmerülnek a rádiózás rejtelmeibe, addig mi felfedezzük a környéket: kisebb kirándulásokra megyünk, óriásikat sétálunk, de mindenekelőtt felfedezzünk a helyi szociális egységeket (ahogy az Edit mondta): bolt, kocsma…

    Ezt az elképzelést el is vetettük, amikor megismerkedtünk Zsoltival és családjával. Elmondta, hogy ők a délutáni órákban kirándulni mennek Ágasvárra, van-e kedvünk velük menni? Naná, hogy volt kedvünk.

    Így mindjárt az első nap részesei lehettünk egy kis túrázásnak, Zsoltival, a feleségével, Rékával és pici lányukkal a két éves Bogival. A túra könnyed sétával indult, majd rátértünk a kék háromszög jelzésre, és a kalandok itt kezdődtek.

    Tudni kell Editről, hogy mozgás sérült. Nem tudom mi a pontos neve a szindrómának, ami születésekor sújtotta, a lényeg annyi, hogy koraszülött volt és oxigén hiányos állapotban az agy mozgáskoordinációs központja megsérült. Edit úgy magyarázta nekem, hogy fizikailag minden testrésze ép, csupán az agya nem tud bizonyos izomcsoportokat irányítani. A látszat ellenére, nagyon erős és kitartó a csaj, kedvességével, vidám természetével pedig mindenkit levesz a lábáról.

    Tehát, háromszög jelzés. Úgy indult, hogy egy meredek sziklás részen, amit még egy keresztbe dőlt fatörzs is nehezített, fel kellett mászni. Edit azt mondta ő itt nem megy fel. Már jócskán túl voltunk az út felén, így mindannyian rávágtuk, hogy „Dehogynem jössz!”.

    A szerdai túrának talán a legizgalmasabb része ez volt, amikor szegényt felrángattuk a meredek, sziklákkal tarkított kb. 5 méteres útszakaszon. Na jó, ezt ne úgy képzeljétek el, hogy akarata ellenére, csak azért is… Nem sokat kellett győzködni. Jött ő magától, csak segíteni kellett egy picit.

    Ezután még úgy… hát nem is tudom, mennyit, de fél órát biztos gyalogoltunk felfelé, mire végre jelezték, hogy fényt látnak az alagút végén, mindjárt megérkezünk Ágasvárra. A naplementét elcsíptük, Zsolti kipakolta rádióját és csinált néhány összeköttetést. Mi addig kifújtuk magunkat, gyönyörködtünk a kilátásban.

    Néhány perc múltán azonban Réka össze is pakolta a leányzót, aki meglepően jól bírta a megpróbáltatásokat, igaz, az út nehezebb szakaszait és a teljes visszautat egy nagyon praktikus „hátitáskában” töltötte, de mikor 21:00 körül visszaértünk a kocsihoz, még mindig ébren volt, csupán az autókázás alatt sikerült elaludnia.

    Szóval naplemente után indultunk visszafelé. Zsolt még lemaradt egy picit, mi lányok pedig igyekeztünk, hogy az imént említett, mindenki számára - hát még Edit számára - durva szakaszt még világosban elérjük.

    Szerencsére ez sikerült, bár a szürkület már jócskán rontotta a látási viszonyokat, de megúsztuk bokatörés nélkül.

    Gyakorlatilag a hátra lévő utat a fél hold fényében tettük meg, aminek az lett a következménye, hogy az odafelé gondosan kikerült sáros, pocsolyás részeket, visszafelé már nem sikerült teljes mértékben megkerülni. Sárosan, fáradtan, de élményektől telve kászálódtunk be a kocsiba Mátraszentistvánon.

    Az éjszakai országutat két őz is igénybe vette, egyik kényelmesen sétált befelé az erdőbe, a másik pedig gyors iramban vágott át előttünk.

    Viszonylag, időben sikerült ágyba kerülnünk.

    A csütörtöki napon hívtak minket újra Zsoltiék, hogy menjünk velük a Bükkbe. Nekem nem nagyon volt hozzá kedvem, tekintve, hogy magammal vittem a hímzésemet is, amit csak ezen a napon vettem elő néhány órácskára.

    Tehát a csütörtöki nap volt talán a leglazább ilyen szempontból. Hímeztem, Edit olvasott, fiúk szokás szerint rádióztak. Aztán Edit újra előszedte a kártya paklit és Orbi Gabival kártyáztunk egy óriásit. Kb. 5 órán át nyomtunk le egy partit. A végére már kezdtem unni a játékot, de mivel csak hárman játszottunk és amúgy is csak pár kör volt hátra, maradtam. A végére Orbi Gabi nekünk adta az idei eper termés két utolsó szemét. Mivel még nem volt teljesen megérve, fennhagytuk a bokron és jelképesen ráírtuk a nevünket, hogy senki más ne vehesse le csak mi. Az már más kérdés, hogy hazafelé jövet totál megfeledkeztünk róla.

    Este megjött a kis csapat a Bükkből, mutattak képeket is, csak azért, hogy lássuk miből maradtunk ki. Valóban rengeteg látnivalót elmulasztottunk, köztük a csodaszép Fátyol-vízesést, viszont egy jót kártyáztunk.

    Zsoltival, aki egyébként programozik is, egy hosszadalmas beszélgetésbe kezdtünk este a web programozásról, Linuxról és egy csomó más témába vágó dologról. Tudom, hogy ez a rész a legtöbbeteknek nem mond semmit, csak azért említem meg, mert én mindig örülök, ha egy olyan emberrel akadok össze, aki hajlandó egy kicsit a szárnyai alá venni és elmagyarázni néhány dolgot. A Linuxról tartott kiselőadást igen hasznosnak találtam. Mindig volt valami, amit szívesen megmutatott, elmagyarázott, nekem pedig folyton akadtak kérdéseim, igaz, a fáradtságtól már kettőig nem láttam és nem is tudtam pontosan kifejezni, hogy mit is akarok, de Zsolt ennek ellenére lelkesen magyarázott.

    Valamikor éjfél után mentünk aludni, Edit és a fiúk addigra már rég ágyban voltak.

    Pénteken egy nagyon jó kis csapat alakult ki, azt mondom, értük volt érdemes elmenni erre a kirándulásra!

    Valamikor ebéd körül „átugrottunk” a szomszédos Mátraszentimrére Balázzsal és Edittel. Vettünk pár dolgot a készletünkbe, aztán vissza. Szerencsére Imrén találkoztunk néhány HARCossal, akik a nehéz csomagokat kocsival hazavitték. Mi pedig újra dagonyáztunk egy jót az erdei ösvényen. Sőt még dagonyázó társakkal is találkoztunk: néhány disznó állta utunkat.

    Zsolt mindenféleképpen fel akart menni, a szállásról is jól látható szemközti csúcsra, azonban úgy alakult a nap, hogy a délutáni órákban eleredt eső miatt beszorultunk az előtérbe.

    Edit hozta a formáját és 5 percen belül összeszedett egy kisebb csapatot, hogy kártyázni tudjunk. Így ismertük meg a monori CZ-t és Dani-t.

    Ez a két gyerek annyira belopta magát a szívünkbe, hogy az valami hihetetlen. Rengeteget nevettünk és ökörködtünk együtt. Ilyen jól már nagyon régen szórakoztam.

    Később Balázs, Dani, CZ, keresztnevén Barna, Edit és én összeültünk Solot játszani. Pontosabban én csak néztem, mert nem akartam csatlakozni a már elkezdett partihoz. De így is nagyon jó volt.

    Közben persze ismerkedtünk, de a játékon és a szórakozáson volt a hangsúly.

    Már jócskán besötétedett, amikor valaki kitalálta, hogy menjünk el sétálni. Rövidtávot tűztünk ki magunk előtt, eleinte úgy volt, hogy erdei úton közelítjük meg a szomszédos falu határában található Petőfi forrást, de végül a társaság nagy része nem kívánt dagonyázni, így a beton utat választottuk.

    Tehát elindult a kis csapat: Zsolti, Balázs, Barna, Dani, Edit és én.

    Dani és CZ szinte folyamatosan Markos-Nádas és Hofi idézetekkel szórakoztatott minket. Célunkhoz közeledve az út jobb oldalára füleltünk, elvileg ott kellett volna lennie a forrásnak. Találtunk is egy részt, ahol csordogált valami.

    Az út mindkét oldalát erdő borította. A hangforrását egy gödörben találtuk meg, abban a hiszemben, hogy ez már a Petőfi forrás vize. Zseblámpával megpróbáltuk bevilágítani a terepet, hátha meglátunk valamiféle jelzést, hogy maga a forrás merre lehet, de semmi említésre méltót nem láttunk.

    Ahogy ott az út mentén nagyban vizslattuk a bokrokat, jött egy autó lentről. Az autó reflektorfényében egy nyúl menekült, egyenesen felénk tartott. Amikor közel ért és látta, hogy se előre, se hátra, alaposan összezavarodott és néhány pillanatig körbe-körbe rohangált, végül beszaladt az erdőbe. Jót mosolyogtunk szerencsétlen állaton, majd visszafordultunk, hogy tovább tanulmányozzuk a nagy felfedezést, amikor hirtelen mindannyiunknak déjà vu érzése támadt, ugyanis egy újabb autó egy újabb nyulat kergetve közeledett felénk. Dőltünk a röhögéstől.

    Na jó, gondoltuk, megtaláltuk amit kerestünk, de még gyerek az idő és tovább haladtunk lefelé az úton. Edit egy idő után jelezte, hogy ő nem bír tovább menni, így vissza is fordultunk.

    Most már felfelé caplattunk a hegyen. Ismét elértük a nevezetes „forrást”. Meglestük újra, hátha változott valami az elmúlt fél órában.

    CZ gondolt egyet és belevetette magát a rengetegbe, mondván ő majd kideríti honnan ez a kis hömpölygő folyam. Dani hamarosan követte.


    Mi meg négyen leültünk a szemközti szalagkorlátra pihizni és onnan figyeltük a fejleményeket. A fiúk találtak is valami csövet, amiből a víz kifolyt, meg egy táblát, amin kb. ez állt: „Magánterület, idegeneknek belépni tilos”.

    Ekkor döbbentünk rá, hogy valószínűleg valami helyi vízmű kifolyóját találtuk meg és nem a Petőfi forrást...

    Na, aztán végre innen is hazaérkeztünk, és körbeültük kedvenc kártyás asztalunkat, hogy kielemezzük a történteket és megigyunk egy-egy pohár bort.

    Balázson meg voltam lepődve, nem gondoltam, hogy ennyire nem bírja a strapát. Ő volt az első aki elment aludni. Egy-két óra múlva Zsolt is követte, de mi még folytattuk a beszélgetést, iszogatást és a játékot. Egyszer csak kinézünk és látjuk, hogy már világosodik. Te jó ég, mennyi az idő? A hajnali négyet már el is hagytuk. Az érdekes az, hogy egyáltalán nem voltam álmos, de részt akartunk venni a következő napra betervezett túrában, ezért úgy döntöttünk, hogy mégis megpróbálkozunk az alvással. A Dani és Barna egy darabig nem hagytak minket visszavonulni, kártyáztunk sokat, végül azt mondtuk elég és fél ötkor ágynak estünk.

    Kb. öt órát sikerült aludnunk, a srácok még ráhúztak egyet, de attól függetlenül elég jól bírtuk.

    Szombaton újabb túra. A legnagyobb! A végén kielemeztük, hogy kb. 11 és fél km-t mentünk összesen. Hajnali 1 órára értünk vissza a szállásra! Hihetetlenül szép helyeken jártunk, néhányszor csetlettünk, botlottunk is, főleg visszafelé, no meg kegyetlenül elfáradtunk, de isten bizony megérte!

    Sajnos Editnek betett az előző napi beton-gyaloglás, így ő nem jött velünk, de ahogy haladtunk egyre feljebb, egyre több buktató, szikla... Talán jobb is, hogy nem jött.



    Tehát a kis csapat megfogyatkozott eggyel, de lelkesen indultunk neki az előttünk álló megpróbáltatásoknak. Bár attól tartok a fiúk nem igazán fogták fel, hogy a tegnapi folyamatos emelkedésnél ez egy csöppet keményebb lesz, Dani egy ideig még panaszkodott is, hogy itt fáj, ott fáj, nem kellett volna eljönnie stb.

    Próbáltam jobb kedvre deríteni, de azt hiszem a kilátás pótolta mindenért.

    Felértünk végre a Világos (Kopasz) - hegyre. Majdnem 360 fokos volt a kilátás. Láttuk a szálláshelyünket és páholyból nézhettük végig a naplementét. Dani előző nap amúgy is hiányolta.

    Megszálltak minket a cserebogarak, hihetetlen, hogy mennyire utálták őket. A hangjuk tényleg kirázza az embert, amikor elhúznak a fejed felett, de amúgy nincs semmi baj velük.

    CZ és Zsolt amatőrrádiósok lévén csináltak pár összeköttetést, Dani pedig a PMR rádióval próbálkozott. Balázs főleg hallgatózott. Addig én gyönyörködtem a tájban és kezdtem aggódni a visszafelé vezető út miatt. Különösen egy szakasz aggasztott, amikor sziklák között kellett lejönnünk, sehol egy út, és a jelzések is vagy lekoptak, vagy kidőltek a fák, ergo ideális hely az eltévedésre.

    A csúcsról elég könnyű volt lejutni, könnyebb, mint fel, aztán megint csak a hold jóindulatára hagyatkozhattunk. A távolban egy felhő néha-néha villámokat köpött, de óriási szerencsénkre, nem ért el minket a vihar.

    Elérkeztünk a sziklás szakaszhoz. Zsolti ment elől a zseblámpával, utána Balázs baktatott, aztán Dani, én és Barna, aki semmi pénzért nem volt hajlandó megelőzni, mondván, ő a sereghajtó. Akár egy kis őrangyal úgy jött mögöttem.

    Szegény Danit, egy kicsit megrángattam, mert a sziklás szakaszon muszáj volt valamiben kapaszkodnom, hát időről-időre igényt tartottam hátizsákjának fogantyújára.

    Mondtam neki, „Ha esek, velem esel!” Erre megbotlott. „És ugyan ez visszafelé is igaz!”.

    Hihetetlen egy pasi, én majd kiköptem a tüdőmet, ennek meg még énekelni is volt kedve.

    Hurrá, túl vagyunk a nehezén – gondoltam én.

    Volt egy másik necces szakasz, ahol a jelzés nyílként mutatta az irányt, azonban sehol sem volt kitaposott ösvény. Na, visszafelé jövet itt tévedtünk el. Egy jelölt fánál nem jobbra, hanem balra fordultunk és néhány percig út nélkül bolyongtunk a koromsötét rengetegben. Valahogy éreztem, hogy nem jó felé haladunk, ezért aztán az lett a vége, hogy visszamentünk az uccsó jelöléshez és innentől kezdve már viszonylag könnyen rátaláltunk a helyes útra.

    Dagonya következett minden mennyiségben. Odafelé menet sem volt egyszerű kikerülni a sarat, hát még visszafelé, korom sötétben. Ráadásul előttünk valamikor eshetett az eső, mert vizesek voltak a fűszálak.

    Na, ezek után valóban túljutottunk a nehezén, innentől kezdve kb. egy órás gyaloglás következett valami mellékúton, hogy megtaláljuk a betonutat, ami végül hazavisz minket.

    Az utolsó kép a kedvencem továbbra is, amikor egy szalagkorláton megpihentünk. Azt hiszem látszik, hogy mennyire ki voltunk.

    Balról jobbra: Balázs, Dani, én, CZ, Zsolti

    Ezek után még volt némi energiám fent maradni és borozni, ezúttal már Edit is velünk tartott. Balázs viszont most is kidőlt. Úgy elment aludni, hogy észre sem vettem, csak amikor valamiért bementem a szobába.

    Egy picit még játszottunk, közben pedig azon szomorkodtam, hogy holnap el kell jönnünk haza. Annyira nem akartam jönni, hogy a fiúktól el sem búcsúztam, viszont megígértettem velük, hogy felkelnek reggel, és kikísérnek minket a kapuig.

    Persze, ők is fáradtak voltak, így amikor kb. dél körül elindultunk még nem ébredtek fel. A búcsúzás elmaradt.

    Nagyon remélem, hogy még összejövünk ezzel a kis társasággal és meg tudjuk ismételni a kalandokat.

    A képekért köszönet Zsoltinak, CZ-nek és Daninak :)

    2009. július 5., vasárnap

    Meggyüttem

    Sziasztok!

    A tékozló leány haza tért :)

    Irtózatosan jót nyaraltam!

    Annyira jó volt, hogy legszívesebben minden egyes pillanatát megörökíteném. A legjobban az összeverődött társaság tetszett, no meg a túrák :D

    Van mit mesélni, nem is kezdem el most, mert csak egy összecsapott egyveleget kapnátok, inkább egy egész bejegyzést szánok majd rá, csak előbb megpróbálok regenerálódni :)

    Be kell hajtanom néhány fotót és majd mutogatok, hol is jártam :)